Nehéz döntés volt, biztosan azért is, mert valójában nem ez volt a terv. Luca már hetekkel korábban hajtotta, hogy szeretne kimenni egy lovas rendezvényre, amely egyben gasztroprogram is, de aztán átjött a barátnője és így borult minden korábbi elképzelés. S bár ember tervez, a gyerek meg dönt, ha tud, de a Burgária küldetése mindenekelőtt, így aztán jött a kérdés: merre induljunk.

Nem mentünk messzire. Egészen Csepelig jutottunk. A Don Pepe az a hely, ahonnan első sorban a gyerekek miatt néha-néha pizzát rendelünk. Az biztos volt, hogy ez most sem lesz másként, így ez a kérdés el is dőlt. A nagyobb dilemma inkább az volt, hogy én mire szavazzak, ha már a hamburger most nem, így aztán gondoltam inkább valami leves.

Krumplikrémleves kolbászchips-sel. A jó hangzás mellett valami jót vártam, de kisebb csalódás lett a vége.

Kezdjük ott: túl sok volt a fűszer. Mármint a bors. Az utóíz, ami egyértelműen a fehér bors ízére hajazott minden mást elnyomott. S tényleg mindent, a chipset is. Azt meg lássuk be őszintén, nem chips volt. Egyszerű kolbászkarikák, ami akár még lehetett volna ropogós is, de mivel eleve belekerült a levesbe, így inkább a hűtőből kirántott füstölt kolbira emlékeztetett, amit egy harapással könnyedén az arcodba tudsz tolni. 

Ami számomra még értelmezhetetlen volt, az a pirított bacon. Emlékeim szerint nem szerepelt a feltétek között, így aztán nem is fogtam az adást, hogy miért kell még az a zsíros valami. Így aztán egy laza mozdulattal félre is toltam, s inkább kanalazgattam a levesem, ami egy idő után erősen csípett is. 

Egyetlen dolgot tudok pozitívumként felhozni a lé mennyisége. Az egy szép, emberes adag volt, így aztán ki is tartott egész délutánig.

Szóval, ha leves, akkor kicsit több íz, kicsit nagyobb harmónia, s talán akkor még egyszer meg is enném. 

A pontszám így szumma szummárum: 6.